Bár a filmtörténelem egyik legnagyobbja már több, mint negyedszázada nincs velünk, örökérvényű klasszikusait bármikor újra nézhetjük. A több stílusban is dolgozó Akira Kurosawa leginkább a középkori szamurájmozijairól legendás, elég csak olyan mestermunkákra gondolnunk, mint A vihar kapujában, A hét szamuráj, a Rejtett erőd, A testőr, Az árnyéklovas a Ran vagy éppen a Véres trón. Pengeéles kardforgatója a legtöbb esetben Toshiro Mifune volt, aki ebben a fekete-fehér történelmi moziban is őserővel uralja a csatateret és magát a filmet is! Kötelező szamurájkaland! 

A ma már hatvan feletti, tavalyi Oscar-díjas Michelle Yeoh (Rendőrsztori 3.; Tigris és sárkány; Minden, mindenhol, mindenkor), egykori Miss Malajzia és Hiroyuki Sanada (Öld meg a sógunt!, Az utolsó szamuráj, Csúcsformában 3., Shogun tv-sorozat) még ifjonc harcosok voltak, amikor a számomra klasszikusnak számító Ultraforce-széria első részében beköszöntek a német nyelvű, hangalámondásos VHS-ről. A tucatszor látott akciójelenetek még ma is megállják a helyüket és számomra bekerültek a nyolcvanas évek Ázsiából érkezett modern akciófilmjeinek legjobb  bunyói közé...

Az idén 90 (!) éves Pierre Richard gyerekkorunk egyik legnépszerűbb vígjátékosa volt, elég csak olyan francia címekre gondolnunk, mint a Magas férfi felemás cipőben vagy a Félénk vagyok, de hódítani akarok! Az 50 holdas szőlősgazda és borász - évi 80 ezer palack vörössel és roséval - a legjobb gall humor útját járva a Négybalkezes mellett még két itthoni klasszikusban, a Balekokban és a Balfácánba, illetve a 2022-es Umami: A boldogság íze című  séf komédiában volt Gérard Depardieu partnere. Mindegyik kötelező darab!

 A nyolcvanas évek farkasember-filmjeinek egyik legérdekesebb falkatagja Neil Jordan második rendezése, ami a jelen és a múlt, a mese és a legenda, az álmok és a valóság határán vadászik az érdeklődésünkre. A mára kissé stúdió szagot árasztó horror a negyven évvel ezelőtti CGI-mentes lehetőségekhez mérten - a vetélytársakhoz (Egy amerikai farkasember Londonban, Az üvöltés) hasonlóan - elég ügyes kézműves trükköket dob be az erdei rémület fokozásához.

Gyerekkori emlékként ebből a fetrengős, középkori vígjátékból, szatírából a leprás poén és a rablók támadása maradt meg, így muszáj volt újra végig néznem. Kicsit féltem, hogy a Gyalog-galopp szellemi elődjeként is nézhető középkori vígjáték botcsinálta hőseinek kalandja csalódást okoz majd, de Vittorio Gassman eszelős játéka és az egész eszement sztori most is remekül szórakoztatott. Brancaleone négy évvel később keresztesháborúba is ment - azt a sztorit még vadászom!

Michael Mann korai rendezése ugyan nem a világklasszis Szemtől szemben, ám tisztességes krimi egy nyugdíjba készülő mackósról, aki a legutolsó nagy dobására készül. És természetesen nem megy minden probléma mentesen...

Az ifjonc Alain Delon hatvan évvel ezelőtti Dumas-adaptációja gyerekkorom egyik legszórakoztatóbb kalandja volt. A kardozós, akciózós történelmi vígjáték nemesi főhőse egyfajta gall Robin Hoodként rabol, lovagol, cselsző és női szíveket hódít - mégpedig napjainkban is tökéletesen élvezhető, franciásan szemtelen sármmal!

Conan után és Aragorn előtt a furcsa nevű Madmartigan (Val Kilmer) lovagolt az ellen ellen, ám a fantasy főszereplője mégis az alacsonynövésű Willow (Warwick Davis - Wicket, az ewok a Star Wars Univerzumból) volt. Nem egy rafinált Tyrion Lannister, ám a kedves kis kalandor története annak idején mégis szórakoztató magasságokba emelkedve folytatás után kiáltott. A több mint harminc évvel későbbi sorozat-verzió azonban közel sem sikerült olyan jól...

Fábri Zoltán (Hannibál tanárúr; Édes Anna; Két félidő a pokolban; A Pál utcai fiúk; Isten hozta, őrnagy úr! és sok más remek alkotás) fekete-fehér filmje a háború után a szocializmus és a magántulajdon határán egyensúlyozó vidéki gazdák életébe és dilemmáiba vezet be egy szenvedélyes szerelmi történeten keresztül. A magyar filmművészet egyik legerőteljesebb alkotása!

A hetvenes évek nagy katasztrófa-szériájának számító reptéri filmek utolsó előttijében olyan legendák játszottak, mint Jack Lemmon, Olivia de Havilland, Christopher Lee, James Stewart vagy George Kennedy, aki minden epizódban ugyanazt a repülőgépszakit hozta. Boldog ókor, amikor még nem a számítógép monitorokon barkácsolták össze a díszleteket!